Kedves követőink, olvasóink!
Mint a legutóbbi bejegyzésből megtudhattátok sikeresen megérkeztünk Jerevánba, ez volt a túra
hivatalos végállomása. Az érkezést követő napon még hátra volt 3 program:
- Ellátogatni a Zatik árvaházba, és átadni a gyerekeknek a ~7000Km-en keresztül utaztatott ajándékokat:
ruhákat, játékokat, iskolaszereket, és egy számítógépet. A gyerekek nagyon örültek mindennek, és sajnos :)
a labdákat azonnal használatba is akarták venni: kihívtak minket focizni. 40 fokban, napon, 17 nap sörözés
után kifejezetten frissen futkároztunk (főként én) Árpi jelezte is, hogy úgy futok, mint egy tengeri tehén,
legalábbis a gesztusai erre engedtek következtetni...
A végeredmény sok:kevés lett a gyerekek javára, de mindenképp figyelemreméltó eredmény, hogy csak majdnem
rúgtuk be az ablakot a labdával. Foci közben a lányok röplabdaszerűséget játszottak a többi labdával.
A ruhák, iskolaszerek, és a számítógép használatba vételét már nem vártuk meg, elbúcsúztunk.
Mellesleg az intézet egy gyönyörű, panorámás "rózsadombi" helyen fekszik, remélhetőleg nem esik majd
egy jóféle telekcsere áldozatául egyszercsak...
- Átköltözni egy olcsóbb szállásra, ami az Envoy hostel. Külön érdekessége, hogy nagyon jól lehet
sört inni a lépcsőjén, valamint van wifi és Zolinak a lépcsőn ülve felmegy a vérnyomása. Mitől? Az első
helyes megfejtő megkapja a jéghideg Kilikia (gold of Armenia) sörét!
A hostel elhelyezkedése ideális: nagyon közel található egy "éjjlenappali" és a főtér is, amiknek a későbbiekben
igen fontos szerep jutott. Node az átköltözés során a kevesebb, mint 1km távolságot a helyi taxivállalat
gyöngyszemeinek sikerült a pesti kollégákat is felülmúló approximatív módszerrel megközelíteni, így sikerült
a városon belüli maximum tarifa háromszorosát: 900Ft-ot fizetünk. Aljas lehúzás volt, na!
- Az estét tartalmasan eltölteni úgy, hogy a kora reggeli indulásunk akadálymentesen le tudjon zajlani.
Az előző pontban említett kisbolt közelsége lehetővé tette, hogy a korábban szintén szereplő lépcsőn kellő
mennyiségű sör elfogyjon, meghozván a kedvet, hogy ellátogassunk a főtérre, és megtekintsük a Mandalay Bay-t
megszégyenítő zenélő szökőkút előadást. Ezt a társaság tagjai többé, ill. kevésbé értékelték, mindenesetre
említésre méltó figyelmesség volt a helyi egyedülálló csúnya lányoktól, hogy adtak nekünk jelentős
mennyiségű zöld popcornt. Nem csak a színe, az íze is zöld volt!
A műsor után még ellátogattunk a város leghangosabb helyeként hirdetett rock bárba, ahol csak mi voltunk hárman
Attilával (később Gazsi is csatlakozott a Csontbrigádból). A műsort Metallica és Guns'n'Roses DVD-k alkották,
amit természetesen a beharangozásnak megfelelően marha hangerőn kellett bömböltetni. Mindenesetre a hely
meglátogatása segített minket abban, hogy 4 óránál többet ne tudjunk aludni a hazaindulás előtt...
Eddig a jereváni történet, fuss el véle!
A hazaút
------
A challenge véget ért, a csapatok szétszéledtek, azonban annyi bökkenő van, hogy e buli vége hangulat az embert
otthonról alig 3200Km-re éri... Ilyenkor jön az érzés, hogy irány haza, fürdés, email, alvás... A bökkenő annyi,
hogy le kéne gyűrni ezt a távot, de előtte el kellene jutni a grúz-örmény határra a (vámraktárban hagyott) kocsiért, ami némileg hisztizik,
amennyiben emelkedőt kell másznia. Az első pont egyszerűen kipipálva: Csontbrigádéknál van két szabad hely, Lőrinc
hazarepült Bécsbe, elvisznek minket (köszi, köszi!!!). A határon (sem Grúziában, sem Örményországban) felkapom az
autót amit 15 (14, tudodmit, legyen inkább 15!) EUR-ért őriztek 6 napig. Nagyon érdekes volt elmagyarázni, a
bakternak, hogy ha 08.26-án tettem le az autót, és 09.01-én viszem el, az csak 6 és nem 7 nap, és nem beszélt nyelveket:)
Node jött Szöllősi tanárúr módszere: magyarul kell beszélni, és minden megoldódik (nomeg egy magyarázó ábra is rajzolódott
a hátsó szélvédő porába, el kell ismernem:) )
A kiváltás után következett a határátlépés. Itt nemvárt problémákkal szembesültünk: nem tudta a gépezet értelmezni, hogy
bejönnénk Grúziába, de nem voltunk Örményországban (oda nem léptünk be) 1 óra magyarázkodás után végül inkább
utunkra engedtek minket, kezdtünk az agyukra menni. A beszélgetés egy része kicsit "gyaloggaloppos" volt:
- ...
- Az autó le volt téve a vámraktárban.
- És hol van most?
- Itt áll ön mellett.
- Akkor hogyan voltak Örményországban?
- A barátaink autójával.
- Az hol van?
- Most megy át a sorompón.
- És akkor hogy mennek tovább?
- A mi autónkkal.
- De nincsen a vámraktárban?
- Nem, már kihoztuk, hiszen itt áll!!
- Rendben. És meddig akarják itt tárolni?
- NEM AKARJUK, HAZA AKARUNK VELE MENNI!
- Ja? Akkor semmi baj. Csak mutassuk meg az Örmény belépéskor kapott papírokat...
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Nem volt Örményországban, csak mi.
- De hogyan, autó nélkül??
Ekkor kaptam volna épp idegrohamot, ha nem lettem volna végtelenül nyugodt, hiszen tudtam, hogy csak az ősi örmény
hagyomány szerint VÁRNOM kell valamennyit, és minden meg fog oldódni, így is lett.
El is kezdhettük az első napra rendelt etap teljesítését: kitűztük Törökország elérését, ami kb 5-600Km a határtól.
Ez annyira jól sikerült, hogy este 11 körül eljutottunk Trapzon városáig, igaz ebben segített a határon az 1 óra nyereség,
és az is, hogy az átkelés meglepően egyszerűen ment, pedig legalább 5 ablakon kellett az útlevelet beadni, ahol mindig
visszaadták, hogy vigyük vissza az előzőbe lepecsételni, pedig elég volt NEKEM kikeresni, hogy hol is van már lepecsételve:)
Ja, és egy nagyon fontos tanács a török átkelőknél: szállj ki a kocsiból, és tülekedj oda egy olyan ablakhoz,
ahol sokan állnak. Ordítozz te is (mondjuk magyarul), és add be a papírokat. Ha kell vele valamit csinálni megteszik, ha
nem, akkor kiabálnak valamit, és visszadják a papírokat. Nagyon jó játék, becsszó:) A vicces az, hogy aki elöl áll
a sorban, általában nem ismeri a szabályokat, és vissza kell mennie az első bódéhoz, így az egész sor áll:)
Szóval estére jó kis hotel 70EUR-ért, de lambéria burkolat, hatalmas szoba és fürdő, és BEACH! Reggel fürdés a Fekete tengerben!
Reggelre hatalmas szélvihar, lehűlés, bulinak fuccs, hiába a beach. Azért bokáig bementem, nekem senki ne mondja, hogy
ott jártam, és még nem is fürödtem!
Indulás tovább, hisz még >2500Km van hátra. Igyekszünk elérni estére Isztambult, ahol Gözde barátunk vár minket legalább
egy kávéra! A kocsi lelkesen mássza a hegyeket (30-al...) és száguld az egyenesekben (100-al), így meg is érkezünk
Ankarán keresztül Iszambulba hajnali 2-re. Gözdénél alszunk a Boszporuszra panorámás kéróban, pazar... Beszélgetünk 4-ig,
majd lefekvés 8-ra húzott órával, hisz reggel indulnunk kell,sok van még hátra hazáig!
A felkelés keserves, de sikerült. Gözde elvitt minket egy szuperjó reggelizőbe. 100 éves platánfák árnyékában a Boszporusz
partján egy irtó jó kajálda, megállunk, és pincér viszi el az autót. Wow... High life a javából!
A reggeli nagyon finom, mindenféle sajtok (sült is), rántotta, és az elmaradhatalan ayran. Egész napra kitart szinte!
10-kor sikerül elindulnunk. Hátra van ~1200Km és 3 határátlépés sima ügy - lenne egy hibátlan személyautóval, 130-as utazó,
no problem. De... A török-bolgár határ eléggé balkánosra sikeredett, álltunk vagy 40 percet, pedig alig volt autó.
Ráadásul a határátlépés után miközben megálltunk matricát venni (5EUR lenne), belénk tolatott egy hülyegyerek a bmw-jével.
A Pajero első lökhárítójáról lejött a festék, cserébe ment rá kicsit kevesebb zöld a bmw-ről. A gyerek gondolta, hogy a
különbségért fizetne 20USD-t:) Végül megegyeztünk 50USD-be, mert szegényeknek nem volt pénzük, és ezt is össze kellett
dobniuk. Egy 50-est kaptam. Lehet, hogy átvertek?!?! :)
A (szoba)festői Bulgáriát átszeltük pillanatok alatt. Nem akarok róla beszélni. Ill. dehogynem megálltunk egy Bar&Grill
vagy valami hasonló étkezdében. Isteni sült kaját kaptunk, meg salátát, meg sört, és 2000Ft alatt megúsztuk fejenként.
És a pincérlányok valami modelliskola nyári gyakorlatán lehettek ott. Nem értem, hogy nálunk miért nem vezették még ezt be...
Innentől az út viszonylag egyszerű volt: tankolás, szemnyitvatatás, váltva vezetés, és hipp-hopp reggel fél 5-re
már itthon is vagyunk! Fáradtan, koszosan, de egyben MEGÉRKEZTÜNK!
Család nagyon örül, telefonon keresztül már nem hitték el, hogy élünk, csak személyesen:)
A történet itt véget ér, a rádió elhallgat...
Szabolcs és a magam nevében köszönjük a figyelmet és a lelkesítést, az érdeklődésetek sokat segített a
nehéz pillanatokban! Reméljük, hogy van köztetek, aki kedvet kepott hasonló kalandok átéléséhez, kikapcsolódáshoz,
vagy épp saját határainak feszegetéséhez.
Ha kédésetek, megjegyzésetek lenne, szivesen várom őket az
akoslevai (kukac) gmail (pont) com címen.
üdv,
Lévai Ákos
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése