Sziasztok barátaink, daragoje drugi!
Jelentjük, megérkeztünk, többek közt szerencsével Örményország fővárosába, Jerevánba!!!
Őszintén szólva nagyon sokszor megfordult a fejünkben az elmúlt 2 hétben, hogy ez nem fog sikerülni...
Szerencsére a teljes csoport sokszor egy csapatként segítette egymást, így mindenki itt van, aki elindulnt!
Akkor most szépen sorjában az elmúlt 3 nap történeéseiről...
<Szerkesztői információ: 2 napig gondolkodtunk rajta, hogy közreadjuk-e a történéseket a teljes terjedelmükben, de
véglis a történeti hűség miatt az IGEN mellet szavaztunk>
A sztori Sztepanakert-nél szkadt meg, ahol a életem eddigi legértelmetlenebb szállodájában sikerült elehelyezést nyernünk.
A hotle valószínűleg egy katonai kórházból alakíttatott át. A folyosói 8 méter szélesek, a szobák pedig 50..90nm méretűek.
A folyosókon autó méretű gyönyörű bőrfotelekben lehet élvezni az ingyenes - bár lassú - internet áldásait.
Reggel elénk jött pár újságíró, és pillanatok alatt celebritásokká váltunk, meglátogattot minket a karabi turisztikai
miniszterehelyettes asszony, aki nagyon boldog volt, hogy oda evett minket a fene ilyenn messzi távolból, és érdekel
minket az ő országuk. Nagyon megkapó volt a kedvesség, amivel fogadtak, és megmutatták nekünk a közösségfejlesztő központjukat,
ahol a gyerekek megtanulhatják a számítógépek és az internet rejtelmeit. Rájöttek, hogy e az jövő - és a túlélés -
kulcsa. Annyira örültek nekünk, hogy már-már rosszul éreztem magam...
Elképzelhetetlen egy magamfajta számára, hogy mekkora örömöt jelethet valakinek, hogy valaki egyáltaláln veszi a fáradságot,
és eltoja a képét a hazájukba... Egy olyan országba, ahol gyakorlatilag nincsen semmi, és az elmúlt 20 évben csak annyit
lehetett róluk hallani, hogy háború, pusztulás, gyilkolás... Higyjétek el, ugyanolyan emberek, mint mi, és nagyon szeretnének
normális életet élni, és tesznek is érte, nem keveset. De nagyon szerények a lehetőségeik....
Miután behívtak minket a közösségi központjukba, ahol nagyzabású facebook bejelölések, és szanaszéjjel lájkolások
kezdődtek, elindultunk világot látni a senki földjére, azaz a tűzszüneti zónbába - de ne mondjátok el senkiek! :)
Előtte azért bementünk vásárolni egy kisboltba. Itt a 10 dramos (1 dram ~= 60 fillér) csokitól a 200.000 dram-os
Don Perignon pezsgőig minden volt a polcon. Érdekes árupolitika...
És ekkor indult eddigi életem leghosszabb napja...
Először is meg kellett volna szereznünk a karabah-i vízumot, azonban a hivatal hektikus nyitvatartása miatt
ez meghiúsult, gondoltuk nem ilyan fontos az, enélkül vágtunk neki...
A tűzszüneti zóna felé haladva ki van állítva az út mellett egy T72-es tank, bele lehet menni, piszkálni, mindenféle.
Döbbenetesen félelmetes gépezet, mind kívülről, mind belülről. Soha nem szeretnék ilyenben közlekedni!
Ezt követően elindultunk a korábban említett Agdam felé. Képzeljétek el, hogy egy Dunántúl méterú területen - benne egy
Kecskemét méretű várossal - az összes épülte porrá van rombolva, kivéve egyetlen mecsetet, amit szerintem a vallási
háború kirobbanásától való félelem kapcsán hagytak épen. A látvány olyan volt, mint Dachau. 1x látni kel, de soha többé
nem akarok visszamenni. És képzeljétek, ebben a romhalmazban él néhány ember cskazértis, nem tudom megérteni őket...
Természetesen a történet háttere annyi, hogy az 1992-es háború után az örmény erők elpusztították ezt a régiót, hogy az azeri
lakosságnak még eszée se jusson visszajönni. Romániai falurombolás ismerős?!?!
Persze az örmények szemében az azeriek anyagyilkos kannibálik. A másik felet nem tudtuk meghallgatni.
Pontosítanom kell a Karabah-al kapcsolatos információkat. 2 állam ismerte el: Örményország és Venezuella.
Összesen 1 országgal szomszédos: Örményországgal, egyébiránt a határainak 90%-át a SENKI FÖLDJE teszi ki, ahol nincsen közigazgatás.
Ezen a vidéken különösen vidám dolog utazni, nincsen mitől tartani, ugyanis nincs mit megszegni:)
(Közben zárójelben megjegyzendő, hogy Karabahba vízum szükséges, amit a belépést követő 24 órában kell megszerezni az embernek.)
A hivatal azonban rugalamtlanul működött, így vízum nélküli továbbhaladás mellett döntöttünk. Vészhelyzetre
azt a forgatókönyvet találtuk ki, hogy csoportos vízumunk van, ami a többieknél van, akik már sokszáz km-el előttünk vannak.
Zseniális, nem?:)
Az Agdam utáni utunk során 3 megpróbáltatással kellett megküzdenünk, szerplők:
- Rendezői "Pajero": Attila, Ákos, Szabolcs
- Tamás (motor)
- Lengyelek, Rocky (Arek, Daria a nászutas pár)
- Amerikaiak
1. A rendőrök nem engedtek tovább a tűzszüneti zónában
2. Az útbaigazító helyiek megvendégeltek 10 percre, majd némi csirevágás mellett nem akartak továbbengedni
3. Az iráni határ mellett hajnali 2 körül a hullarészeg katonai őrjárattal játszottunk népek bartásága játékot.
Az első pont elég egyszerű, mint otthon. Igazoltatás, tányérsapka (csak nagyobb). Tavarisi, dokument!
Adtunk mindent, de kiderült az amerikaiak vízumából (nekik volt...), hogy a tervezett útvonalra nincsen engedélyünk,
takarodó vissza Sztepanakert-be! Tárgyalás, felettes, barátkozás, nemértés, értés, vesztegetés, minden volt, de hiába...
Párhuzamos szálként Szőlősi Tomi (a motoros srác), aki egy szót nem beszél nemmagyarul 3 perc után örök barátságot
fogadott az egyik rendőrrel, telefonszámot cserélet, és Tatabánya turisztikai szóróanyagot osztott neki, amit sztem
olyan becsban fognak tartani, hogy csak keresztelő, meg karácsony idejére vesznek elő a komódból!
A döntés megszületett, Ribiata, pasli Sztepanakert! A rendőrök elkísértek sokági, és utunkra bocsátottak. Sajnos meszebbre, mint
ahonnan a jókis kerülőút indul:( Sebaj, mentünk, mentünk. Majd bátorságunkat összeszedve megkérdeztünk egy faltól falig menő
szembejövő Ladát, hogy merre. Mendták pont arra, kövessük.
Vissza is vittek a jó kereszteződésez, ahol már sehol a rendőr, viszont hamár itt, ugyan menjünk be egy teára, max 10 perc:)
Az invitálás szíves volt, az utca meg szűk, csak a gazda udvarában (ajtókinyitás után) a pajtán kereszül lehetett megfordulni,
nem volt mese, vendégség. Nem tudjátok mit is jelent az itt...
Első körben elnézést kért az ember, hogy csak ilyen szolídan tud megvendégelni minket, mivelhogy nem tudta, hogy jövünk,
miközben látványos gesztusokkal utasította az asszonyt, hogy nyomban vágja le azt a tyúkot ott! ( Erről kemény munkával bár,
de lebeszéltük)
Tudni kell közben, hogy sem a házigazdánk (Vaszilij), sem a sofőr barátja kicsit sem voltak már szomjasak...
A szolíd vendégláts képei mellékeltük... Volt saláta, sült padlizsán, sülthús, frisskenyér (még meleg), sajt,
eperpálinka, vodka, bors, sör, amitakartok...
Asszonyok persze csak hordták, de nem ültek hozzánk. Ez egy ilyen ország...
Közben hangulat emelkedett, népek barátsága fokozódott, ittunk mindenre, megbeszéltük, hogy indulunk megkoronázni
a háborús hősöket, satöbbi. Komolyan elkezdtünk aggódni, mikor elhallgatott a bárány az udvarban, de szerncsére csak
eleludt...
Sok utolsó, és azutáni kör után, én-házan-te-házad, és telefonszám csere után, márcsak kávé, meg tea után ~2.5 óra után
tovább indultunk. Persze a 2 ember elkísért még minket legalább 30 Km-en, természetesen faltól falig vezetve, minden
tilatkozás ellenére. Mindenképpen ott akartak tartani éjszakára!!! A végső búcsúzás helyén még bementek a boltba, és vettek
nekünk mindeféle innivalókat (vite, gyümölcslevet, kólát), a nagy útra.
Itt meg kell álljak egy pillanatra, bocsánat!
Gondoljátok végig ezt az egészet európai fejjel... Ennyi önzetlenséggel egy egész életen át nem lehet nálunk
találkozni összesen... El kell ezen gondolkodni, minimum.
Ezen pillanatok végén sötötedett ránk az ég, és hátra volt párszár kilométer, közvetlenül az iráni határ mellett
, 0.8 autós széles hegyi szerpentineken, útnak hazudott "piste"-ken.
Mivel épp kezdtünk unatkozni, Tomi motorja (YAMAHA XT750, nem reklám, turst me:) ) megadta magát, eltört a váz.
Nem sünk kétségbe, lepakoltuk a cuccait, kikönnyítve eljön a következő városig - hangzott a terv.
Ám a pokolás közben megállt mellettünk egy diszkólada, kipattant belőle pár okosember, mint annyiszor már a túra során.
De itt volt egy lényeges különbség: az egyik marharészegnek pisztoly volt az oldalán: ők voltak az őrjárat, ott, ahol
nappal se kéne senkinek járnia, nehogy éjjel, és vízum nálkül (igaz hogy az csak oda érvényes, ahobbab jövük, nota bene
a seni földján járunk!)
Egyből érkezett a kötelező érvényűjavaslat: pakoljuk fel a motort, menjünk vissza a laktanyába, és igyunk!
Mondtuk nem jó ötlet, inkább mennénk tovább. Erre értesítődött e felette szerv, az szintén félhulla részegen, de kiérkezett,
és elkérte a dokumenteket, útvonalról kikérdezett, döntési folyamatot megindította (éjjel 1 óra körül járunk...)
Kicsit aggódtam, hogy az átnyújtott itinerben váéletlenül benne felejtettem az Isztambulban kapott Vodafone ajándék
ramadan naptárat (az ősellenség azeri nép muzulmán), de szerencsére ez elkerülte az éber őrszemek figyelmét:)
Fél óra döntéshozatali átfutás után az ember kiötlötte, hogy semmi baj, de kötelezővé tett keb 100km út levágását, aminek
a lehetőségéről se tudtunk(köszi!!!). Az eddig jó is volt, de a diszkóladás sameszokat elküldte velünk, hogy mindenképp
gondoskodjanak róla, hogy ne tévedjünk el. A srácok mentek is előttünk pár kilométert, de utána jött a terápiás
foglalkozás.
Autó megállt, kiszálltak a 'zelvtársak, és elhangzotta kijelentés: megállunk kicsit inni, aztán mehetünk!
Nem hangzott rosszul, de...
A tavaris kapitan mérhetetlenül részeg volt, és időnként parancsokat osztott a népek bartátsága jegyében:
néha ittunk (vodkát), néha cigiztünk (mindeki, nem érdekes, hogy dohányzik-e), néha pedig mogyorót ettünk.
Mindezt parancsra, nem volt vicces.
Aztán kitalálta, hogy lövöldözünk. Arek (az ifjú lengyel férj volt a fő barátja, mrt ő félig beszél roroszul)
lett kiszemelve, de ő tilatkozott, így az emberünmk maga lőtt egyet a hegybe. Majd kitalálta, hogy ez így nem jó,
tehát az út hosszába (ahonnan jöttünk ), kiürítette a teljes tárat... Ekkor fogták le a kollégái...
Ezuták kitalálta, hogy ő mindeképp ad Areknek ajándékba némi lőszert (ellenkezés nmincsen), majd megtöltötte a zsebeit
szegénynek Kalasnyikov lőszerekkel.
Ezután még sook tósz, mogyoró, ivás (ribjata pity!), dohányzás után egyszer csak utunkra eresztett:)
Ez után mindössze 2.5 óra térképen jelöletlen úton haladás után megelőzve egy Ladát, ami dinnyét szállított, és szívesen
útba igazított gond nélkül beérkeztünk reggel 5-kor a szállodába, egy sör megivása után nyugovóra tértünk (a többiek
hasoló parancsuralmi bulin vettek részt csak polgári viszonylatban, de erről egy másik blog szól)
Reggel elindultunk Jermuk-ba, ami a mi Hajdúszoboszlónkan felel meg, annyi különbségel, hogy egy szikláb fekszik.
Itt a csapatunk ismét szétvált, én a Csontbrgád-hoz cstalakoztam az ezeréves sólyom ('89-es Pajer) fedélzetén, míg
Szabolcs Attilával taxival tette meg a győr-Miskolc távot (8000Ft ellenében)
A vársban a legrondább, és egyben legjobb szállodájában laktunk, ugyanis ez az egyetlen szálloda, ahonna ez a szálloda
nem látszik:) Este a vacsoara fennséges volt, mindenféle sültek, saláták, sörök, stb, és mit ad isten, pont 60.000 dram
étékebn sikerült rendelnünk :) Hát nem csoda ez???
Reggel indulás Jerevánba, ám kettőnre csak 1 hely maradt, mert a Hilux, ahol megállapodtunk a szállításomban, már nem
tudota tovább kivárni az elalvásomból adódó késedelemeket. Először taxizás hegyek kerültek elő, majd végül
azt dobta a gép, hogy Szabolcs Csontékkal, én pedi a rendezői "Pajeroval" haladtam tovább. Elhaladtunk a csodaszép
Ararat heyg mellett, de sajnos sem Noé bárkáját, sem Petőfi sírját nem sikerüt a rendelkezésemre álló zoom
objektívvel lefotóznom, talán majd legközelebb:)
Jerevánba érve meg kellett tapasztalnom, hogy ez nagyon világi egy hely:) A lányok nagyon szépek, a konyakgyárat
(Ararat) természetesen a helyi rózsadomb tetejére kellett telepíteni (Tabán méretű réttel kerítve), és aki valamit
is ad magára az kizárólag <= Mercedes G500 autóval közlekedik. Aki pedig nem ad magára, az pl. Zil-lel, de mindenképp
gáz-ra átszerelve, úgy, hogy a tartály csapok egy szimpla gyalogosházolás esetén is letörjenek. Ide jöhet a Mozaik
utca terepgyakorlatra:)
A jereváni hotelünk valami szuper, annyi csillagja van, mint egy tábornoknak, és van internet, ezért is van most post:)
Megvolt a búcsúbuli, nagyon szuper volt, kellemesen elfáradtunk.
Fontos információ, hogy Jerevánban tilos az utcán ivvi, dohányozni, és ülni. Ezt a szigorú rendet a földön vülve vodkát
ivó és eközben dohányzó, kommandósnak öltözött faszkalapok hivatottak fenntartani. Árpi meg akrta őket verni, remélem
nem sikerült:)
Azt hiszem ennyit tudok elmondani A Budapest-Jerenán kalandtúra érdekesebb részleteiről!
Aki nem hiszi, járjon utána!
Holnap megyünk az árvaházba (Zatik, Jerevan), és megpróbáljuk megörvendeztetni a lakóit némi ajándékokkal
(ruhák, játékok, iskolaszerek, számítógépek), reméljük sikerül legalább annyi mosolyt csalni az arcukra,
mint amrnnyi ku... is..en elhagyta szánkat az út folyamán:)
Holnapután reggel indulunk haza, és remélhetőleg valamikor szept 4 körül meg is érkezünk Budapestre.
Nem igérem, hogy gyakran jelentkezünk, mert ez most már csak a hazamenésről szól, de egy live signal még
mindenképp meg fog jelenni a blogban.
A hazaút terv szerint a következőképp fog zajlani:
1. Csontékkal szept 1. haknalban indulunk Jerevánból
2. Az örméyn-grúz határon felcsípjük a Pajerot
3. Estig eljutunk Batumi-ig (Grúz-Türük határ)
4. Szept 2 estigeljutunk Isztambulig
5. Valami lesz tovább...
6. Megérkezünk!!!!!!:) Örvendezünk vala!
Köszönjük a figyelmet, "stay tuned":)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése